Balázs Anna – Hain Ferenc (2023): Tiszavasvári láthatatlan történetei, Civil Szemle XX/1.
“A Pethe Ferenc iskolában valamilyen módon meg kell oldani azt, hogy a cigánygyerekek és a magyar gyerekek úgy járjanak iskolába, hogy a lehető legkevesebbet találkozzanak egymással. Hosszútávú koncepciót kell kidolgozni az oktatás és egészségügy terén.” 1995 [önkormányzati képviselő, 54. o.]
„Az elején még nagyon tudatlanok voltunk, jóformán még beszélni sem tudtunk, mikor felállítottak minket a színpadra, és akkor ott volt azon a fórumon Orosz Mihály Zoltán, Zagyva Gyula, meg a polgármester Fülöp Erik is.” “Sok rémhír terjengett, hogy lerombolják a putrikat, kilakoltatják a családokat és azt mondták telepfelszámolási egyeztetés lesz a városházán.” „Valaki kitalálta azt, hogy nahát, most ezek el fogják vinni a gyerekeket. És akkor hirtelen több száz ember így bevonult az óvodába, iskolába és hazavitték a gyerekeket.” 2016 [roma aktivisták, 89-90. o. (az évszámok a nem az interjú időpontját, hanem a témát jelölik)]
“A Roma Polgárjogi Alapítványban azt gondoltuk, hogy vannak olyan helyzetek, amikor feszíteni kell a húrt, hogy érezze a többség, hogyha az elszakad, az őket is megütheti. [...] Jogvédőként hiába az a célunk, hogy igazságot szolgáltassunk, és békét teremtsünk, egy ilyen helyzetben kénytelenül kialakulhat vagy megerősödhet a faji alapú szembenállás a település közösségeiben.” 1997 [Horváth Aladár, 105. o.]
“Azt semmiképp sem mondanám, hogy a [TASZ-beli] tevékenységünkkel ártunk a közösségeknek, de sajnos tisztában vagyunk azzal, hogy nem is feltétlen használunk, vagy legalábbis a kritikusan rossz helyzetükhöz képest semmiképp sem elég az, amire mi a tevékenységünkből adódóan képesek vagyunk.” 2016 [Boros Ilona, 115-6. o.]
„Kampányszerűen jönnek-mennek a pestiek, mondanak dolgokat, csinálnak dolgokat, fel is turbóznak dolgokat, gyakran pályázat, meg egyéb pénzek miatt, de utána elmennek, és itt hagynak minket olyan konfliktusokban, amiket ők maguk okoztak.” 1997 [fehér notabilitás, 83. o.]
“Felkapott minket az egész ország. Rengetegen idejöttek, idegen emberek. Ma már úgy érzem, hogy ebből mindenki ilyen reklámszerű dolgot szeretett volna csinálni saját magának, rajtunk keresztül.” 2016 [roma aktivista, 90. o.]
„Nem voltam rasszista, de már az vagyok, mert egyszerűen az emberben egy idő után kivált valamilyen ellenérzést az, amit tapasztal.” [fehér lakos, 93. o.]
Az idézetek Tiszavasváriról szólnak: helyi szereplők és civil aktivisták mondták őket azzal a két szimbolikus eseménnyel kapcsolatban, amelyek révén a nyugat-szabolcsi kisváros az országos figyelem célkeresztjébe került. Az egyik 1997-ben történt, amikor a Pethe Ferenc Általános Iskola a 17 roma végzősnek fehér társaiktól külön ballagást szervezett: emiatt az esemény miatt indította a Roma Polgárjogi Alapítvány az ország első sikeres iskolai szegregációs perét. A másik ügy 2016-ban történt, amikor a jobbikos városvezetés Orosz Mihály Zoltán egyesületét, a Becsület Légióját hívta a városba, hogy “rendet teremtsenek” az ország egyik legnagyobb szegregátumának számító (különballagásban is érintett) széles-keskeny úti cigánytelepen: az együttműködésről a TASZ kezdeményezésére mondta ki az Egyenlő Bánásmód Hatóság (majd a bíróság is), hogy sérti a telepen élők alapvető emberi méltóságát.
A két ügy tehát látszólag “sikertörténet”: a helyi hatalmi szereplők rasszista gyakorlatai egy-egy szimbolikus ügy révén országos figyelmet kapnak, majd civil szervezetek jogi úton elérik, hogy a hatóságok igazságot szolgáltassanak. A helyzet ennél azonban árnyaltabb, sőt, egy teljesen ellentétes narratíva is elmesélhető a két ügyről: Tiszavasváriban számos rendszerszintű, egész országot jellemző folyamat miatt rasszista gyakorlatok alakultak ki, amelyeknek különböző – részben véletlen – okokból fakadóan ez a két kisülése országos figyelmet kapott, és számos civil szervezetet vonzott ide, akik figyelmen kívül hagyva és összekuszálva a helyi viszonyokat valójában csak tovább szították az etnikai konfliktusokat, majd látszatsikereket felmutava továbbálltak. Mindkét sztori igaz – és persze egyik sem az: érdemes tehát a mélyükre ásni. Nem azért, hogy igazságot tegyünk, hanem, mert a két eset kontextusának megértése plasztikus képet rajzol nemcsak a civil szervezetek működésének ellentmondásosságáról, de azokról a sok évtizedes országos folyamatokról is, amelyek egész régiókat húznak egyre és egyre kilátástalanabb társadalmi-gazdasági helyzetbe.
Milyen rendszerszintű okai vannak a szegregációnak? Mit tehet ezek ellen egy civil szervezet? Hogyan hatnak egy település életére a különböző civil takitkák? Milyen nem várt, káros következményei lehetnek a jobbító szándéknak? Ezeket a kérdéseket teszi fel és válaszolja meg a Civil Szemle folyóirat nemrég megjelent Tiszavasváriról szóló, teljes egészében a témának dedikált száma, amelynek szerkesztői-szerzői, Balázs Anna és Hain Ferenc, kétszáz oldalt szántak arra, hogy megértsék és bemutassák az 1997-es különballagás és a 2016-os OMZ-féle “rendteremtési akció” települési hátterét, következményeit és komplexitását, valamint országos kontextusát, relevanciáját és tanulságait. Balázs és Hain 2016 óta vannak jelen a városban közösségszervezőként, aktivistaként, kutatóként: az önálló kötetnek is beillő folyóiratszámban pontról pontra tárják fel a mélységeit és a madártávlati képét annak a társadalom testéből daganatként kinövő hegyvonulatnak, amelynek a szűk médiaperspektívából eddig csak a két, ‘97-es és ‘16-os csúcsa villant fel az országos közvélemény számára.
Miért Tiszavasvári? A válasznak van egy egyszerű, gyakorlati oka is, ami a Partizánhoz is kötődik: az egyik szerző, Balázs Anna a Slejm 2016-os videósorozatának kapcsán került a településre. A Slejm-videók fókusza a Zagyva György Gyula vezette tiszavasvári közmunkaprogram volt, ami OMZ “rendteremtési akciójának” volt az egyik leágazása. A Slejm – sajnos – ugyanolyan felelőtlenül viselkedett a helyzetben, mint sok más média- és civil szervezet Tiszavasvárival kapcsolatban: idevonzott minket a botrány, egyoldalúan mutattuk meg, hogy milyen felháborító, rasszista dolgok történnek a településen, ezzel belül konfliktusokat generáltunk, kívül pedig továbbépítettük Tiszavasvári megbélyegzését a médiatérben, aztán elmentünk. Árnyalandó a képet, Balázs és Hain a Slejm anyagi támogatásával kezdtek első projektjeikbe; szóval végülis nekünk is van némi részünk abban, hogy hét évvel később – a szerzőpáros közösségszervező és helytörténeti projektjei és az ezekből született mostani folyóiratszám nyomán – tisztábban láthatjuk pont azoknak a gyakran káros média- és civil működéseknek a hátterét, természetét és okait, amelyeknek az újratermelésében maga a Slejm is részt vett. Az események láncolata aztán a Partizánhoz is visszaért: tavaly nyáron ismét visszatértünk Tiszavasváriba, és ősszel publikált filmünkben a helyi MSZP szervezet leépülésén és előválasztási kálváriáján keresztül próbáltuk bemutatni a magyar baloldali politika válságát.
De, visszatérve a kérdéshez: miért Tiszavasvári? Miért különösen alkalmas ez a tizenháromezres város ilyen típusú országos folyamatok és jelenségek vizsgálatára? Részben mert az, hogy a ‘97-es és a ‘16-os ügy ekkora sajtóvisszhangot kapott és civil jelenlétet generált, felerősítette az egyébként máshol is gyakran meglévő konfliktusokat a hosszútávú helyi és a rövidtávú (ideológiai-, pályázati-, donorszervezeti-, média-logikákból importált) szempontok között. Részben pedig mert Tiszavasváriban azok a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatok, amelyek az egész ország életét alakították a második világháború óta, jellegzetesen, plasztikusan és helyi szintre lehozva talán könnyebben érthetően jelenek meg. Azaz Tiszavasvári nem egyedi eset, épp ellenkezőleg: a város különböző együttállások miatt kontrasztosan megjelenő konfliktusai mintegy az országos trendek modelljeiként is olvashatóak.
Balázs és Hain is a város történetének bemutatásával kezdik, hisz mind a ‘97-es különballagás, mind a ‘16-os “rendeteremtés” mögött számos olyan rendszerszintű tényező van, amelyek az egész ország elmúlt 70 évét formálták: a Holokauszt etnikai konfliktusainak kibeszéletlensége (Tiszavasváriból 652 zsidót hurcoltak el, közülük 561 mártírhalált halt: a város jelenlegi központja az általuk lakott területen épült fel, az elhagyott és elbontott zsinagóga helyén jelenleg a helyi művelődési központ, a Találkozások háza áll), a Kádár-rendszer erőszakos modernizációja és a rendszerváltás utáni gazdasági összeomlás (Tiszavasvárit az Alkaloida gyár tette várossá, a lakosság többségének ez adott megélhetést: a rendszerváltás utáni privatizáció és több ezres leépítés kihúzta a talajt a település alól), a Kádár-rendszer kényszerasszimilációra épülő cigánypolitikái (Tiszavasváriban a modernizálódó város a ‘80-as évekre cigányokat is a rendszer részévé tette, de felemás módon: a lakóhelyi és iskolai szegregáció mechanizmusai akkor alakultak ki, és a rendszerváltás után a kiszolgáltatottabb romák vesztették el először mindenféle biztonságukat), a szabad iskolaválasztás ‘85-ös bevezetése (Tiszavasváriban ekkor indult az első teljesen külön oktatott cigány osztály), a rendszerváltás után megjelenő nagy rendszerproblémák mint az oktatási, szociális és gazdasági problémák önkormányzatokra terhelése, a szociális problémák az oktatási rendszerre és a pedagógusokra hárítása (Tiszavasváriban a rendszerváltás körül jelent meg az iskolákban először nagy számú roma diák, akik kilátástalan helyzetű szegregátumokból érkeztek: az iskola volt az egyetlen intézmény, amely ezzel találkozott, a pedagógusoknak egyszerre kellett volna szociális munkásként is működniük), a rendszerváltás utáni gazdasági frusztrációk rasszizmusba való csatornázása (Tiszavasváriban a bizonytalan ‘90-es években egyre nagyobb volt a nyomás a fehér szülőktől, hogy gyerekeiket ne a társadalmi problémákat jelképező cigány gyerekekkel együtt oktassák), a társadalmi és gazdasági problémákat kezelni képtelen baloldal összeomlása a kétezres években és a Jobbik benyomulása az MSZP helyére (Tiszavasváriban 2006-ban 25 éves városvezetői pályafutás után nem indult újra a szocialista polgármester, helyette induló párttársa a 13 ezres városban 247 darab szavazatot kapott: 2010-ben itt húzta be a Jobbik első városi polgármesteri posztját, innentől kezdve Tiszavasvárit országos jelentőségű “mintatelepülésként”, a “Jobbik fővárosaként” kezelte a párt, olyan “mintaprojektekkel” mint Orosz Mihály Zoltánék behívása).
Mindez csak egy apró merítés azoknak a rendszerjelenségeknek a sokaságából, amiket a tanulmány nemcsak általánosságban, hanem elsősorban alulnézetből mutat be: a szerzők interjúkat készítettek az 1997-es és a 2016-os ügyek érintettjeivel és főbb szereplőivel: az érintett roma diákokkal és aktivistákkal, a civil szervezetek aktoraival, és – ami a leginkább kimaradt a legtöbb kívülről érkezett szervezet esetében – a többségi társadalom és a helyi hatalom képviselőivel: önkormányzati dolgozókkal, választott vezetőkkel, intézményvezetőkkel, pedagógusokkal. A kép, amit az interjúk kirajzolnak, plasztikusan megmutatja, hogy nem egyéni jó- vagy rosszindulaton múltak a döntések, hanem valójában minden szereplő bele volt szorulva a hatáskörén és felelősségén jóval túlmutató rendszerproblémák szülte kényszerekbe.
Igaz ez elsősorban a kirekesztett helyi romákra, de a lehetetlen feladatok elé állított önkormányzati dolgozókra és pedagógusokra, valamint a civil szervezetek aktoraira is. A folyóirat elsősorban az ő felelősségük szétszálazására és megértésére fókuszál, hisz őket a legkönnyebb azzal vádolni, hogy személyes tét és helyi érintettség és kötöttségek nélkül a településre jönnek, és nagyobb káoszt hagynak maguk után, mint ami előtte volt. Tagadhatatlan, hogy mind a ‘97-es, mind a ‘16-os eseményekkel kapcsolatban felvethető a felelősségük.
‘97-ben két civil szervezet volt jelen a településen, a különballagás előtt már jelenlévő Partners Hungary, akik az önkormányzattal dolgoztak a helyi etnikai konfliktusok mediáción keresztüli mérsékléséért, és a különballagás okán érkezett Roma Polgárjogi Alapítvány, akiknek elsősorban országos szempontjaik voltak: Horváth Aladár a folyóiratban szereplő elmondása szerint (103. o.) akkoriban eleve azon gondolkodtak, hogy egy stratégiai peren keresztül mutassák be a magyar oktatási rendszer kirekesztő gyakorlatait, és ehhez “kapóra jött” nekik a különballagás. A két szervezet hozzállásbeli különbségei Tiszavasváriban sültek ki: az RPA azzal vádolta a PH-t, hogy konfliktuskerülő hozzállásukkal hitelesítik az intézményesült szegregációt, az RPA-nak pedig azt rótta fel a PH, hogy saját országos érdekeik miatt tüzelik helyben az etnikai konfliktusokat. Mindkét vádban lehet igazságot találni, de az mindenképpen negatívan hatott a helyi ügyekre, hogy ellentéteiket Tiszavasváriban meccselték le – és hogy aztán rövid időn belül mindkét szervezet otthagyta a települést.
‘16-ban két folyamat indult be: egyrészt a TASZ jogi eljárása az önkormányzat OMZ-ékkel való együttműködésével szemben, másrészt pedig az országos médiafigyelem által generált – a szerzők szavaival – “civil szervezeti boom”: azaz, hogy az eset után számos civil szervezet jelent meg a településen, amelyek különböző forrásokból, különböző pályázatok keretében, különböző szempontok alapján, különböző egymással gyakran összeakadó projektekbe kezdtek Vasváriban. Ezekben gyakran helyi roma aktivisták is részt vettek, és ez hosszútávon számos konfliktust okozott a források elosztása, a településbeli szerepek, a felelősségi körök tekintetében – főleg, hogy idővel a szervezetek többsége a pályázati források kimerülésével megszűnt.
A szerzők a civil szervezetek működésének nehézségeit, problémáit, kihívásait alul- és felülnézetből is részletesen elemzik. Egyrészt részletesen feltérképezték, hogy Tiszavasváriban milyen konkrét dilemmák, konfliktusok és visszásságok jellemezték a helyben megjelenő civil szervezetek működését az egyenltőlen, függőségi és konfliktusos viszonyoktól kezdve a forrásokért való versenyből és az eltérő projekt- valamint pályázati logikának való megfelésből fakadó konfliktusokon, a versengő integrációs koncepciókon, ideológiákon, meggyőződéseken valamint a szervezetek működésének módszertani problémáin keresztül az identitáspolitikai és reprezentációs kérdések miatti ellentétekig. Másrészt a magyar roma és pro-roma szervezetek meghatározó szereplőivel, a téma kutatóival, szakértőivel készített interjúkon keresztül országos képet adnak azokról a civil szervezetekkel, roma jogvédelemmel és integrációval kapcsolatos kérdésekről, amelyeket a Tiszavasvári esettanulmányon keresztül közelről vizsgáltak.
A teljes terjedelmükben közölt szerkesztett interjúkból önmagában is plasztikusan rajzolódnak ki azok konfliktusok és dilemmák, amik a rendszerváltás óta meghatározzák a roma és pro-roma civilszervezetek működését. A jogvédelem a fontosabb vagy a megélhetési körülmények javítása? A roma identitás képviselete és védelme vagy az etnikai konfliktusok mérséklése és a “beilleszkedés” segítése? Az országos célok vagy a helyi szempontok? A rendszer átalakítása vagy a legkirívóbb igazságtalanságok kezelése? A hatalommal szembeni kiállás vagy a döntéshozókkal való jó viszony? A többségi társadalom rasszizmusával való szembesítés vagy az együttműködési pontok megtalálása?
Több adásnyi Közgyűlést meg lehetne tölteni az ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel, amiknek korántsem csak elméleti tétjük van, hanem – mivel a legkiszolgáltatottabb magyarokkal kapcsolatban merülnek fel – gyakran életek és egzisztenciák múlnak rajtuk. És a közöttük való döntés a legtöbbször szintén nem elméleti síkon merül fel, hanem kényszerek labirintusában lavírozva: mire van forrás, mire van pályázat, mik a nemzetközi donorok szempontjai, mire van helyben fogadókészség, mire van energia, ember, eszköz, igény? – és a sort itt is a végtelenségig lehetne folytatni.
A felkért hozzászólások az ezekre a kérdésekre, dilemmákra és kényszerekre adható válaszoknak és azok kombinációinak széles spektrumát lefedik, és így összességükben hiteles és viszonylag teljes képet adnak arról, hogy a roma emancipációval foglalkozó magyar civil aktorok milyen elméleti és gyakorlati pályákon mozognak. Horváth Aladár, a Roma Polgárjogi Alapítvány egykori vezetője, a jogvédelem fontosságáról beszél; Boros Ilona, a TASZ jogásza, ennek a korlátairól. Bíró András, az Autonómia Alapítvány alapítója, a helyi roma közösségek gazdasági autonómiájának növelésének jelentőségét és nehézségét hangsúlyozza; Polgár András, a Polgár Alapítvány alapítója pedig a rendszerszintű változtatás lehetetlensége és az egyéni segítségnyújtás szűk keretei közt lévő állandó belső feszültségét írja le érzékletesen. Béres Tibor, az Autonómia Alapítvány programfelelőse, a projekt- és pályázati-logikából és az állandó forráshiányból fakadó visszásságokat elemzi, Kovai Cecília kulturális antropológus pedig azt, hogy mennyire nehéz megtalálni azt a hajszálvékony utat, ami a helyi viszonyok tiszteletbentartása és a hozzájuk való alkalmazkodás, valamint gyakran elnyomó természetük lassú, szubverzív megváltoztatása között húzódik:
“Mindenki, aki helyben végez valamilyen fejlesztői vagy aktivista tevékenységet, az szükségszerűen újratermeli a helyi viszonyokat és ezzel az egyenlőtlenségeket is, mert ha nem tenné, akkor nem is valósulhatna meg a program, hiszen a helyi viszonyok kilöknék magukból. Ilyen értelemben tehát le lehet számolni azzal a hamis illúzióval, hogy léteznek olyan programok, amelyek csak szubverzív jellegűek. Nincsenek ilyenek, egy program csak akkor tud megvalósulni, ha a helyi viszonyok részévé válik, egyszerre termeli újra és módosítja azokat, és pont ez a mozgás az érdekes, hogy mikor, miért, melyik történik, ami ráadásul sokszor kiszámíthatatlan.” (127. o)
Nyilván ez a zanzásított összefoglaló az interjúkban megjelenő gondolatokról a teljesség legcsekélyebb igénye nélkül való, pusztán megjelenő hozzállások diverzitását hivatott felmutatni. Kovai szövegéből viszont azért is idéztem hosszabban, mert számomra az általa kifejtett értelmezési keret volt az, ami mind az országos, mind a Tiszavasvári kapcsán a tanulmányban ábrázolt konkrétan megjelenő civil szervezetekkel kapcsolatos dilemmákat, konfliktusokat és vitákat a legprogresszívebb módon teszi helyükre.
A Tiszavasváriban működő civil szervezeteket leginkább azzal szokták vádolni, hogy nem tudtak kiszakadni saját logikájukból, és emiatt aztán nemcsak a helyi viszonyokkal kerültek konfliktusba, hanem a többi jelenlévő “rivális” civil szervezettel is. Lehet firtatni a felelősségüket, hogy miért nem tudtak nagyobb figyelemmel és megértéssel lenni mások (a helyiek, a pedagógusok, az önkormányzat, a “másik” civil szervezet, stb.) szempontjaira, de – az én olvasatomban – igazából nekik ugyanúgy nem nagyon volt ebben mozgásterük, mint szélsőséges esetekben – horribile dictu és nem felmentve ezzel senkit! – az iskolai szegregáció esetében az önkormányzatnak. A ‘97-es szereplőket nézve: a Roma Polgárjogi Alapítvány egy jogvédő szervezet volt, ami identitását, befolyását, forrásait, hatalmát arra építette, hogy keményen kiáll a rasszizmus ellen – a Partners Hungary pedig arra, hogy az etnikai konfliktusokat mediációval, konszenzuskereséssel próbálja mérsékelni. Mindkét szervezet számára az identitásuk és a módszertanuk volt az, ami a működésük feltételeit biztosította, amitől a létük függött. Arra a kérdésre tehát, hogy miért nem tudtak máshogy működni, a válasz egyszerű: ezért.
Nem kérdés, hogy a roma magyarok rendszerszintű kirekesztettsége, egyre növekvő emancipációs deficitje, és az, hogy ez ellen egyik kormányzat sem tett semmi értékelhetőt, az elmúlt három és fél évtized Magyarországának legnagyobb politikai botránya. Olyan rendszerszintű igazságtalanságról van szó, amit csak intenzív állami programokkal lehet akárcsak elkezdeni helyretenni. Azzal, hogy a kormányzatok ezt nem teszik, egy rasszista államot tartanak fent: az ebből fakadó konfliktusok kezelése pedig az állandó forráshiánnyal küzdő önkormányzatokra, és az ezt kötelességtudatból felvállaló, még bizonytalanabb lábon álló civil szervezetekre hárul. Ebből fakadóan minden szereplő egy rettentően szűk mezsgyén mozog, és állandóan kiszolgáltatott annak, aki a túléléséhez szükséges anyagi, hatalmi, kapcsolati, identitásbeli feltételeket biztosítja: a választóknak, az aktivistáinak, az érintetteknek, a nemzetközi donorszervezeteknek, a médiának, a saját közege véleménybuborékainak. Ha egy szervezet ebben a labirintusban valameddig el tud jutni, akkor az nem tud hirtelen irányt váltani, hiszen ahhoz az útvesztő legelejére kéne visszalépnie – amihez ebben a közegben esélytelen, hogy bárkinek is elég erőforrása legyen, szóval szinte a biztos halált jelenti. A labirintus falainak lerombolása nélkül elkerülhetetlen tehát, hogy a különböző logika alapján működő szervezetek különböző utakon haladjanak – és mivel egyikünk sem tudja, hogy merre van a kiút, fontos megadni mindenkinek a bizalmat, hogy az ő iránya is közelebb vihet a közös célhoz – hisz a bizalom és a remény közjó, ami nélkül semmilyen mozgás nincs, és ha mástól megvonjuk, akkor a közös készlet is óhatatlanul fogy.
A Balázs Anna és Hain Ferenc által jegyzett Civil Szemle szám és a szerzők tiszavasvári munkássága számomra azért inspiráló, mert olyan szempontok garmadáját tudták a maguk érvényességében egymás mellé – és nem egymással szembe! – helyezni, amelyeknek a többsége az esetek nagy részében láthatatlan marad, és a nyilvánosság számára csak a zárt rendszerekből nagy nyomás esetén olykor ki-kicsapó kisüléseiknek az összecsapása érzékelhető. Írásukból nemcsak az rajzolódik ki plasztikusan, hogy milyen komplex rendszerek és szempontok határozzák meg egy tizenháromezres város működését, hanem az is, hogy ezek a mechanizmusok milyen kapcsolatban vannak országos tendenciákkal: hogyan fakad egy település története az országosból, és hogyan érthető meg az országos egy település mikrotörténelméből. És a kötet nemcsak a megértést és a tanulságok levonásának a lehetőségét segíti elő, hanem talán a bizalom építését is – aminek az alapja, hogy tudatában vagyunk egymás szempontjainak.
Tiszavasvári láthatatlan történetei pedig új, ritkán vagy sohasem hallott-látott szem- és nézőpontokban igazán bővelkednek.
Olvassátok!
Comments