Ma, április 6-án debütál hivatalosan a magyar mozikban Császi Ádám a Tallinn Black Nights Filmfesztiválon Rebels with a Cause különdíjjal jutalmazott filmje, a Háromezer számozott darab: az első magyar romafilm.
Persze, ezt így kijelenteni mindenképp, fogalmazzunk úgy, számos szempontból problematizálható: egyrészt készítettek már ezelőtt is roma alkotók magyar filmeket (bár én nem igazán tudnék olyat mondani, ami a mozikig is eljutott vagy szélesebb körben terjesztették volna, főleg a rendszerváltás óta), másrészt foglalkoztak már ezelőtt is magyar filmek roma témákkal (bár ritkán, és meglehetősen egyoldalú, sokszor rasszista módon), harmadrészt meg egyáltalán: miért számít az, hogy egy magyar film alkotói romák vagy fehérek, mit jelent az, hogy „roma témák”, és főleg, mit jelent az, hogy „romafilm”?
A Háromezer számozott darab esetében a következőt: a film a Cigány magyar c. színházi előadás (azaz alcíme szerint: magyar állampolgároknak szóló csapatépítő tréning) alapján született, amelyet 2018-ban mutattak be szintén (az egyébként fehér) Császi rendezésében, akivel a 2014-es Tudás hatalom c. klipen dolgoztak először együtt mai alkotótársai, a (klip alapján elnevezett) Tudás hatalom társulat tagjai: Farkas Franciska, Horváth Kristóf („Színész Bob”), Oláh Edmond, Pápai Rómeó, Pászik Cristopher és Varga Norbert. Az előadás közös munka során, a roma színészek saját történeteiből született, és a berlini Deutsches Theaterbe is eljutott. A film, a színdarab szövegeire építve, ezt az új saját történetet meséli el: az előadás színrevitelét és fogadtatását az elitművészet fellegvárában (természetesen fikcionalizált keretben, pontosabban a valóság és a fikció határát állandó mozgásban tartva). A film tehát roma színészek élményein alapul, amelyeket egy roma színészek romaságukkal kapcsolatos előadásának a színrevitele közben szereztek, és fő témája a Győzike- meg Mónika-show-k által mérgezett magyar romareprezentáció kritikája, újragondolása. Mondhatjuk tehát: romafilm.
De mondhatjuk? Mondjuk? A film minden gesztusával affelé terel, hogy a maga roma identitását erősítse – eközben viszont minden gesztusával kritizálja, hogy (főleg fehérként) ilyen kategóriákat állítsunk fel. Gyakran szinte sulykolja a nézőbe, hogy „roma kérdésekről” csak romák beszélhetnek hitelesen – eközben viszont vitriolos szatírával támadja pont azt az identitáspolitikán alapuló elitművészetet, amely annál nagyobb hátast dob egy alkotástól, mennél kiszolgálatottabb csoportok beszélnek benne mennél traumatikusabb és megrázóbb élményeikről.
A film alapállítása, hogy a liberális „jóemberkedés”, a „fehér megmentő” komplexus, amely minél tragikusabb történetek bemutatásával akar együttérzést, empátiát és szociális érzékenyítést elérni, nem tesz mást, mint megnyugtatja a fehér értelmiség lelkiismeretét, és – mellesleg – újratermeli és fenntartja a rasszista sztereotípiákat, a marginalizált csoportok nyomorban tengődő, tehetetlen áldozatként való bemutatását. Eközben viszont a film az elitművészet világa által saját lelki békéje és profitja céljából kihasznált roma színészeket szintén áldozatokként mutatja be, társadalmi hátterüket pedig plakátszerűen, gyakran a kritizált „nyomorpornóra” emlékeztető módon skicceli mögéjük, és erős, kreatív, provokatív eszközökkel éri el, hogy – a döntően fehér értelmiségi – nézőközönség zavarba jöjjön, meghatódjon és elgondolkozzon a saját szerepéről a rasszista sztereotípiák fenntartásában. Azaz: együttérzést és empátiát vált ki, sőt, még azt is rá lehet fogni (bár ezt már tényleg csak idézőjelekben), hogy „szociálisan érzékenyít”.
A Háromezer számozott darab tehát bizonyos szempontból azt támadja, azt kritizálja, abból csinál szatírát, amit végeredményben ő maga is tesz. Azaz, ahogyan Horatius óta minden jó szatírát, az inherens ellentmondás tartja mozgásban, dinamizálja, teszi érdekessé és zavarbaejtővé. A film tehát – mint a „romakérdés”, „romatémák”, „romafilm” kifejezések és fogalmak – maga is feloldhatatlan önellentmondás. Pont ezért érdemes megnézni. Hisz olyan kérdéseket vet fel és jár körül hol finomra szőtt, átgondolt és kidolgozott, hol elnagyolt, szatirikus és vaskos humorú alkotói eszközökkel, amelyek állandóan ott vannak mindenki fejében, akik számára az ország egyik kulcskérdésének számít a roma emancipáció. Nem véletlen tehát, hogy a témával foglalkozó roma és fehér értelmiségiek és aktivisták körében már a premier előtti vetítések is élénk vitákat generáltak, hisz a film a kérdésfeltevéseinek módjával vállaltan provokál, és válaszokat – szintén vállaltan – nem ad.
Ahogy én látom, nem is nagyon adhat, hisz abban az identitáspolitikai keretben, amiben a mozog, nincsenek is válaszok. Mindazokra a kérdésekre, amelyeket felvet, ugyanis csak kollektív és politikai megoldások léteznek: a Háromezer számozott darab pedig ugyan beszél rendszerekről, de elsősorban mégis egyéni történeteket és megküzdési stratégiákat mesél el, és a nézőkre is egyénileg akar hatni: mit csinálok én rosszul, mihez kéne nekem máshogy hozzáállnom, hogy tudnék én változtatni a saját gondolkodásomon? Azaz, posztmodern alkotáshoz méltóan, hatásmechanizmusában is a saját farkába harap: végeredményben a másfél órán keresztül kifigurázott „fehér bűntudatot” termeli újra a nézőiben.
A magam részéről materialista baloldali emberként úgy gondolom, hogy ez elkerülhetetlen: az identitáspolitikai körök ritkán tudnak nem saját magukba visszavezetni, és a valódi emancipáció csak gazdasági alapokon nyugodhat, amelyhez nem identitás-, gender-, rassz-, etnikum-, nemzet- stb., hanem osztályalapú politizálás vezethet. Mégis fontosnak tartom lefutni azokat a köröket, amelyeken a Háromezer számozott darab végigvágtat (-rongyol, -trappol, -böcöllészik, -andalog) másfél óra alatt, hisz az úton olyan elnyomási struktúrákat láthatunk testközelből és – fehér nézőnek gyakran – új perspektívából, amelyek az évszázadok alatt egybefonódtak az osztályalapú rendszerekkel.
A Partizán szerkesztőjeként, médiában dolgozó emberként pedig mindenképp inspirál, hogy az elmúlt fél évben két olyan magyar film is debütált, amely ezen elnyomások szétszálazhatatlannak tűnő összefonódásaival foglalkozik: a Larry és a Háromezer számozott darab. A két film ellentétes irányból közelít: míg az előbbi úgy beszél a bőrszínnel egybemosódó kiszolgáltatottságokról, hogy tudatosan nem „roma kérdésekként” kezeli azokat, és szándékoltan nem akar „romafilm” lenni, addig az utóbbi ezt büszkén felvállalja. Politikailag az előbbi közelebb áll hozzám, de ugyanúgy inspiráló, esztétikai szempontból pedig talán vonzóbb is az utóbbi. De az biztos, hogy mindkettőnek régen várt helye van a magyar filmtörténetben, és a kirekesztettségről való beszéd új horizontjait tárják a média és a magyar társadalom elé.
Persze a beszédmód tágítása nem azonos a politikai horizontteremtéssel: ezt talán méltánytalan is önmagában egy filmtől várni, de az erre való törekvés nekem mégis kicsit hiányzik a Háromezer számozott darabból. A film alapvetően a saját közegéről, a médiareprezentáció kérdéseiről beszél, a matériaként használt társadalmi krízisből kiutat nem kínál – nem is akar, nem is tehetne ilyet a mai magyar politikai űrben –, de igazi szatírához méltóan a kiúttalanságból termékeny káoszt teremt.
Nézzétek!
Comments