Sokan fel tudjuk idézni ezt a pillanatot, már akik éltünk akkor. Olyan mély betekintést adott egy politikus realitásérzékének, veszélyérzetének, óvatosságának kikapcsolásába, az írott és íratlan törvények felett állás érzetébe, amiben előtte és azóta nem lehetett részünk.
Ez a hübrisz. Az a politikai megrészegülés, amely után borzasztó a másnap.
Ez a fajta elkényelmesedés gyakran elkapja a magyar politika szereplőit. Orbán Viktor is inkább abban egyedülálló, hogy noha már többször is úgy kezdett viselkedni, mint aki azt érzi, semmi nem karcolhatja meg, ezekből kijózanodva mindig még könyörtelenebbül, még elszántabban tért vissza. 1992-ben, a “székházbotrány” idején teljesen készületlenül érte, hogy ezzel mennyire súlyos csapást mér a fiatal, csillogó szemű, liberális párt imidzsére, készületlenül érte a szárszói találkozón György Péter elhíresült “tetemre hívása” is. Az eredmény: pártszakadás, 7%-os eredmény 1994-ben.
Négy évvel később viszont már ő volt a hübrisz haszonélvezője. Horn Gyula kétharmados többsége birtokában a maga egyszerűségében mondta ki rendszeresen: “jobbak vagyunk”, biztosra vehető és nyilvánvaló, hogy az MSZP nyeri a választásokat. Itt most nem is az a kérdés, hogyan kormányzott Horn, ha tökéletesen tette volna, akkor is szükséges az alázat, az agilitás, az új kihívásokra való reakciókészség ahhoz, hogy egy politikai ajánlat vonzó maradjon.
A történet folytatható, hiszen 2002-ben már újra Orbán bízta el magát, aztán Gyurcsány hitte el, hogy másfél éves “vízen járása” örökké tarthat. A máig eljutva pedig azt látjuk, hogy egy újfent elkényelmesedett Orbánnal egy olyan ellenfél néz szembe, akinek szintén erőnek erejével kell a realitás talaján tartania magát a hirtelen jött siker közepette. Egy párt szintjén a legjobb módszer ennek kivédésére talán az, ha az ember nem hallgattatja el, sőt maga körül tartja a kritikus hangokat, a “károgókat”, nem a rajongóival veszi körbe magát. Egy állam szintjén pedig ez is a fékek és ellensúlyok szükségességére mutat ra.
De ez az önkorlátozás nehéz műfaj – és nem csak itthon. Sokan meg tudják mondani azt is, hol voltak, amikor Trump elnök lett, vagy a britek kiléptek az EU-ból. Mindkét szavazás arról ilyen emlékezetes, hogy teljes értetlenséget és döbbenetet váltott ki a vesztes félben annak ellenére, hogy az állás minden objektív mérce szerint végig nagyon szoros volt. Mégis elképzelhetetlennek tartották, hogy veszítsenek. Keserű ébredés volt az a két reggel azoknak, akik azt gondolták, hogy az általuk képviselt status quót alapvetően már semmi nem rengetheti meg. Tele az internet csúfondáros összeállításokkal, amelyeken Trump esélytelenségét ismételgetik különféle közszereplők, maga Hillary Clinton pedig még azt is megengedte magának, hogy egy kampány idején “szánalmasnak” nevezze az ellenfelét támogatóknak – engedékenyen csak – a felét.
Ilyen példák hosszú sorából vontuk le a tanulságokat az e heti Vétóban, amiből az is kiderül, melyik politikust mutatták be párttársai úgy, mint aki dohos, sötét pincéjükbe belépve szavaival elhozta egy világítótorony fényét. Nem túlzunk, ez elhangzott – de hogy melyik politikus hübriszének mementója ez, azt megtaláljátok az adásban!
Üdvözlettel:
Endrey Mátyás, szerkesztő
Comments